Szürke vázamban riadtan lüktet - az örökké borleheletben suttogó s patika mérlegének serpenyői közt hegyesen feszülő, rezgéstelen, mozgásba sápadt - békejárta lelkem.
Lelkem már az Én ideje előtt is Vasárnapot ünnepelt. Az egyensúly puha párnáira lépve nap, mint nap, nem láttam még őt. Nem láttam a rést. Nem láttam a résen át. Nem láttam, hogy a résen át látni valamit.
Idegenek!
Hisz ezek én vagyok!
A szemeimben körbegyöngyöző cseppek sem tudták széppé torzítani őket.
Kilestem magam!
Eddig miért nem láttam?
Talán nekik köszönhetem, hogy itt vagyok, mindenkitől óvva?
Ezt nem hiszem, hogy ők nem én is vagyok!
Nem hiszem, hogy ne szólhatnék!
Én vagyok?
Nem hallanak
Miért?
Miért e szembesülés?
Miért dolgoztok ti értem?
Hát ki vagyok én?
Hisz ti én vagyok, én pedig ti!
Nézzetek! Lássatok!
Ez téves! Én nem vagyok különb!
Lelketekben egyre gyülemlik a salak. Miért nem tömtétek be vele ezt a repedést?
Miért kellett rátokdöbbennem?
Hogy én?
Azt már nem!
Én nem vagyok rossz!
Én élhetek itt!
Megérdemlem!
Ti pedig lent vacogtok, szenvedtek és szánjátok magatok.
De nekem ez nem kell
Nem kell, de jön
Kibukkan belőlem a múlt
A közös múltunk
A kiáramló bűzös féreggondolatok szinte áthúznak a résen.
A Gordiuszi-csomó!
Ez az!
Szóval ez kell?!
Vágjam el ezt a pondrónyúlványt!
Agy nélkül átférek?
Hozzátok csak ez az út vezet?
Az itt berendezett lelkem megköveteli, hogy maradjak.
Ha ti nem tettétek meg
Majd én
Nektek úgyis csak a szándék a fontos.
Talán az is elég, ha úgy teszek mintha engednék nektek
Úgy teszek, mintha átsurrannék úgy, hogy észre sem vesztek.
Így a ti szemetekben már odaát vagyok.
Én azonban ezzel a szándékkal s férges gondolatom társításával örökre betapasztom a repedést, hogy többé ne merüljön föl bennem hiányotok.
Rólatok néha előbújó emlékem örökké feledő hártyájával simítom el a repedést, hogy utam sima de emlékezetes maradjon.
Mert tudom, hogy hibás vagyok.
Tudom, hogy ti a hétköznapok máglyáján élve égtek.
Én pedig ideát, ennél a tűznél melegszem.
Hogy én itt élhetek
Köszönöm


Budapest, MCMXCV. X. XXV.