Tekintetem falról visszaverődő szorzótábláit fürkészem félaléltan, lelkem még életerőt suttogó nyugalmatlanságával
ha tintám elhagy, elalszom
Ketten ülnek itt. Maradék hitem és a teremtődött viaszvázam, melyben tombol a megfogalmazhatatlanság homálya
ha tintám elhagy, elalszom
Hát hogy bízzak és örüljek, ha hitem támasztnyújtó, négymilliárd ács által felállított vázszerkezetén belül zakatol a fatális felismerés gyönyöre. A messze-jövő nem oly messze látszó, felejthetetlenül dörömbölő Justiciája
ha tintám elhagy, elalszom
Tudom Mit kell tennem, hogy cselekedeteim ne változtassák előre látott jövőmet?
Érzem őt Most nehéz
ha tintám elhagy, elalszom
Perceim az értelmetlenben peregnek rég. Egy-egy nehezék le-lemorajlik énemnek ácsolatáról. Dörömbölésének üvöltése elnyomja a megnyugvást követő perceket. Had hulljon. Így tudom, hogy van, s várhatom. Az optimizmus értelmetlen közeledése, a sikoltó kitörőlhetetlenség, vágyaim netovábbjának könnyed kacagása felém Nem nézek a jövőbe, mert látom azt, s érzem. Érzem súlyát. S vétkem: a jövőbelátás
ha tintám elhagy, elalszom
Kacagó jövőm múltjából most tekintek reám. S gondolattársításom párjait gőgösen utasítom el egymástól, hogy: Életet itt ne éljenek. Megtöltöm velük szétpattanó létem színes buborékjait, hogy a jövőmbe szálljanak.
A szétpattanó léggömböcskékből szippantott parányi dac sem bírja titkolni : Jelenemből kell átmentenem múltamat, hogy a jövőm biztos legyen.
ha tintám elhagy, elalszom
Egy-egy átmentett csipetnyi Vagyok-ból lélegzem. De a bennem cirkuláló buboréklánc nem tisztul már.
Piszkos vagyok. Ha kell, elhagyok mindent, hisz vérem a tintám.
Összeácsolt szerkezetem rogyadozik. Indáim elszakadtak. Félek, eldőlök.
Majd elalszom. Buborékjaim szárnyra bocsátom s várom az ébresztő Építészt. Ha ott felkelek tudom, tintám örökre lesz már
Azért félek
Mert tudom, hogy tintám elhagy
és elalszom


Budapest, MCMXCIII. VIII. VIII.   Este 7 h