Csobbant a víz, amikor beledobtam újra és újra. Láttam amint a tó aljára hull, rá a másik s a másik.
Koccan.
Nem hallom, érzem!
Találkoznak.
Hallgatnak.
Szótlanul feszengnek a tágasság tükrében, pihennek.
Várják a csodát, a változást…
S már-már jő is…
Nem hallom!
Érzem!
Úgy sejtem jő valami. Valami történni fog. Ekkor hirtelen egy fuvallat lepi meg a tó tükrét, mit sem változtatva a mélyen.
Ott nyugalom van és csend.
Nem hallom!
Érzem!
Tudom, hogy mindjárt én kerülök sorra, s már-már belezuhanok, amikor valaki megfogja, s visszatart. Hátra nézek, hogy szemében választ találjak –a hallgatlagosságot nem kímélve – de ekkor eszmélek, hogy csak vágyaim délibábjával játszadozom, a történések meg nem történésére vágyakozva.
Ekkor hirtelen megingok, de nem zuhanok. Még visszatart valami…
Recseg-ropog vasfoga.
Nem hallom!
Érzem!
A múlt.
Elszakadni tőle?
Szeretnék, de nem merek!?
De mégis!
Most már képes vagyok rá!
Tudom!
Hallom még enyéim hívó szavát ott benn, de tudatom összerezdül.
Nem hallom!
Érzem!
S ugrom…
Itt vagyok!
Hirtelen megtelik e nevem alatt futó test valamivel, valami nemes és tisztább dologgal, amivel nem találkozott a régi beposhadása óta.
Megtisztultam!
Úszkálnék, szippantanám önömbe.
De nem…
Húz valami!
Hirtelen rádöbbentem, hogy…
Én is!
Felgyorsultak az események.
Már elhagytam a felszínközelt.
És hirtelen…
Egy koccanás.
Miért itt a mély homályában kell, hogy megvilágosodjon elmém, ezen még lesz idom elgondolkodni. Nézem a köröttem lévo együgyűek megpihent realitását…
Egy utolsó sercegés, mely a felkavarodó iszap rámhullásakor hallik.
Hallom…
De, már nem érzem...


Mátészalka, MCMXCII. II. VIII.