Kudarcomat most már nem titkolhatom előtte sem,hiszen ő főzte a kávét.
Lassan őrölte le, mintha érzett volna valamit. De nekem ekkor még sejtelmem sem volt arról, hogy meg fog történni.
Előre -szerintem - ő sem tudta. Igazán csak sejtette, úgy sejtem.
Amikor ketten átmentünk az erdőn, már várható volt, hogy ugyanúgy fog megszólalni a kökörcsin démona az a kakukk, amely már Kedden is. De nem.
Csend volt. És ő csak őrölte és egyre csak őrölte a kávét. Így utólag egy kicsit féltem tőle. De most már tudom, hogy ez súlyos hiba volt. Hiba lett volna vele szemben megtenni azt, amire még csak nem is gondoltam. Csak akkor, amikor a kávéfőző biztosítószelepe szólalt meg. Ilyen éles pofont, ekkora szimmetriasértést még tőle sem tűrök el. Pedig ritka tehetség volt.
A távol-keleti expedíciói során szerezte azokat a sebeket, melyek a sérülést követő három napon belül beforrtak ugyan, de emlékei örökre bevésődtek, hisz ekkor vette a kávéfőzőt. Mely még mindig süvit - ezzel is bebizonyítva a tényt, hogy Ő kész. Kész vagyok!
Az erdő vasfüggönyén végre úgy hatoltak át a fénysugarak. Igazán csak akkor figyeltem fel rá, mikor megláttam annak a fának a tetején, amelyet még valaki ültethetett. A kávéfőző! Ő az!
Na végre! Nem vagyok egyedül!
Tudom, hogy 15 perc múlva kezdődik el a légitámadás - mely elkerülhetetlen -, de mégis felmászom érte s lehozom. Ebből a szempontból legkönnyebb dolga az északon állomásozó szárnynak volt. Körülzárta Leningrádot. Most már bizonyosan tudom, hogy nekem is kijárt volna az a 3 perces kávészünet, melyet megzavart. És tudom, hogy mindezt az akadozó német hírközlésnek köszönhetem.
1941-42 tele, mely Oroszországban ért, soha nem tudta elfojtani a biztosítószelepet.
Mint később kiderült, már akkor tudták, hogy Japán nem fog támadni keletről 5 óra előtt. Ekkor azonban még nem dőlt el semmi. Sokkal nagyobb volt ennek a mozdulatnak a morális hatása, mint ami kiderülhetett volna, ha időben leszűrik a zaccot.
Láztalan lázálmokat kergetve döbbentem rá, hogy kiáltásom úgy sem jut el az illetéktelenek által elzárt személyekhez. A hír igaz - Hajóvonták találkozása Tilos!
Tehát már ott sem. Ott sem jutok át. Már-már feladtam. Kis híján belepréselődtem. Most már tudom, hogy vége. Megmaradtam önmagamnak.
Nem vetkőztem ki emberi mivoltomból.
Még érte sem, kit úgy szeretek. Ki még mindig süvit ott a sarokban, hová első haragomban dobtam.
Fittyethányva kótyavetyélt időtlen időmre vergődik - közben kiáltva a szót: Lángszóró! Aztán már csak arra emlékszem, hogy vadászgépek húznak el fejünk fölött.
Közben nagy pelyhekben hullt, s fel-felmordult. Síkság itt-ott fa, bokor, és ő és persze homok. Homlokomról a cseppek fondorlatosságukat latba véve vigyázzák egymást, nehogy reám zuhanjanak a felkelés végett. Csak némán és funkcionálatlan magányban, kollektive élik meg az elidulás és földre csapódás közti szabadságot, melyre én is vágyom.
Életerőm utolsó cseppjének eltávolodásakor leültem a mélyen tiszta humuszra - a kávéfőzőm mellé - és vele együtt fütyültem a világra.


Mátészalka, MCMXCII. II. IV.