Szabó P. Szilveszter főszerepet játszik a Budapesti Operettszínház bemutatóján, a Rebecca című musicalben. Úgy gondolja, hogy Max ugyanolyan csúcsszerepe lehet, mint amilyen az Elisabethben volt a Halál.
Olvastam, hogy precíz életrajzot adtál be, amikor Gór Nagy Mária Színitanodájába jelentkeztél. Csak az volt a szépséghibája, hogy vécépapírra írtad. Ez valami elleni lázadás volt?
Sz. P. Sz.: A vécépapír torzítás. 1992-ben jelent meg egy no­vel­lás­kö­te­tem, és a nyomdába vittem be a klisét. Letéptem a hátulját annak a borítéknak, amiben vittem, és arra firkantottam az önéletrajzot.

Ennyire hirtelen határoztad el, hogy felvételizel?
Sz. P. Sz.: Nem vettek fel a színművészeti főiskolára, és közel volt, ahol Gór Nagy Máriához lehetett felvételizni. Nem tudtam, hogy ön­é­let­raj­zot kell beadni, ezért szakítottam le a boríték hátulját. Mari ezt kikérte magának. Azt kiabálta, hogy „mit képzel, taknyos, mi ez az izé?!” Aztán pedig negédes lett.

Mitől vált azzá?
Sz. P. Sz.: Attól, hogy nekem mindig ami a szívemen volt, az a számon is. Kifejtettem neki, hogy ugyanaz az életem, ha szépen, gyöngybetűkkel leírom, és ugyanaz, ha vécépapíron adom be. Elmondtam, hogy mindenáron színész akarok lenni. Rettenetesen erős volt a család színházi múltja. Sarkadi Kabaré néven dédapámnak Erdélyben volt színháza, amiről nagymamám sokat mesélt. Engem mindig is az érdekelt, hogyan működik a színház egésze, nemcsak az, ami a színpadon látszik.

Már kölyökkorodban így volt?
Sz. P. Sz.: Igen, fabrikálós voltam. Készítettem kis színházat, megcsináltam a mechanikai részét zsinórokkal, minden egyébbel. De eredetileg nem akartam színész lenni. Nagyapám pap volt, a papi hivatás is érdekelt, és a családban sok orvos is volt, ez a pálya is megfordult a fejemben.

A pályád elején Székesfehérvárra kerültél.
Sz. P. Sz.: Később tudtam meg, hogy ott Kerényi Miklós Gábor a Hairben megnézett, ennek alapján hívott meghallgatásra az Operettszínházba. Egyebem sincs, mint a tökösségem meg az erőm. Szinte le­bon­tot­tam a házi színpadot, amikor kérték, hogy táncoljak. Amit ott találtam széket, azzal forogtam, táncoltam, térden csúsztam. De nem azért, hogy megkapjam a szerepet, mert azt sem tudtam, hogy mit lehet megkapni. A meghallgatáson én az örömért játszottam. Azután Kerényi rám osztotta az Elisabethben a Halál szerepét. Jóval később esett le a tantusz, hogy mit is kaptam.

Ebbe a szerepbe belejátszhattad azt a hihetetlen indulatot, ami benned van, csak nem tudom, mi ellen.
Sz. P. Sz..: Hát igen. Ez egy összetett dolog. Mindig azt mondják nekünk, ez egy ilyen szakma. Én viszont azt állítom, hogy a szakma olyan, amilyenné tesszük.

A szakmára vagy dühös?
Sz. P. Sz.: A szakmához vezető útért csináltam ezt az egészet, de ez az út mesterségesen rögös.

Ezt így nem igazán értem.
Sz. P. Sz.: Tizennégy éve vagyok ebben a színházban. Az első öt évem csodálatos volt. Mátészalkáról jöttem, görcsösen bizonyítani akartam, ezért állandóan magas hőfokon égtem, mindig mindent ezerrel csináltam, a Halált is, ami pályám egyik csúcsa volt. De nem úsztam meg könnyen, hiszen rögtön bajban voltam, amikor egy évvel később, szintén KERO® rendezésében, a Van, aki forrón szereti című musicalben megkaptam a sármos, szteppelő, simlis gengszterfőnököt, ami szöges ellentétben volt azzal, amit addig csináltam. Úgy éreztem, nem tudok százszázalékos lenni, és ettől annyira megrettentem, hogy elmentem felvételizni a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahová fel is vettek.

Fölvetted a rendező szakot is, de harmadévben – azt olvastam – közös megegyezéssel abbahagytad. Ez mit jelent?
Sz. P. Sz.: Az osztályfőnökünk, Babarczy László év végén nyújtotta a kezét, én viszont nem, mert a kéznyújtása nagyon elkésett. Csináltam egy igen jó Brecht-vizsgát, amiért nagyon megdicsért, majd lelépett, elment Kaposvárra. Utána jött egy Csiszár Imre-kurzus, és hárman, Bodó Viktor, Béres Attila meg én ezen a görögökről szóló kurzuson nem húszperces jelentet rendeztünk, ahogy kérték, hanem egyórásat. Végül letiltották a hármunk vizsgáját, és nem mutathattuk be, amit csináltunk. De Csiszár csak szerdán jelent meg először, amikor pénteken lett volna a bemutató. Babarczy pedig azt mondta nekem, hogy „köszönjük szépen, magának nem adunk diplomát”. És mindehhez hozzátette, hogy „biztos szép sikere lesz az Operettszínházban”.

Ez egy évzárón történt?
Sz. P. Sz.: Nem, az utolsó vizsgánk után. Én akkor végeztem musical szakon, rendező szakon viszont harmadéves voltam. És ekkor mondta ezt nekem az első emeleti társalgóban Babarczy. Nem egyenes dolog, hogy nagy rendezők kitermelnek kis rendezőket, akik ha picit is hasonlítanak rájuk, az a baj, ha egyáltalán nem hasonlítanak, akkor meg az. Így tehát maradtam a színészetnél. Némi manna azért csöppent, a diploma után az Operettszínházhoz visszaszerződve nemcsak színészi, de tanári feladatot is kaptam Kerényi Miklós Gábortól, négy évig tanítottam a színház Pesti Broadway Stúdiójában. Feladatomnak éreztem, hogy nemcsak a szakmai dolgokat tanítsam, hanem azt is, mi a valódi érték. Tapasztalnom kellett, hogy sokak előtt azok az életutak szolgálnak példaként, amiket a bulvár tálal.

Az Operettszínházban vagy, aminek a jelentős része óhatatlanul a bulvárvilághoz tartozik.
Sz. P. Sz.: Része a bulvár, ami elengedhetetlen ahhoz is, hogy hírül adja, itt értékes munka folyik.

Időnként szinte szétveted az előadásokat, amelyek gyakran kellemesek, de te erőteljesebb, felzaklatóbb vagy, mint amilyen a produkció.
Sz. P. Sz.: A nagyszínpadon azért lehetek jó, ha az vagyok, mert a nálunk működő Raktárszínházban a Kabaré, a Sweet Charity, a Gólem előadásában aprólékosan kielemeztünk mindent, és a tapasztalatokat átvittem a nagyszínpadra. Ezek voltak nekem a kockacukrok, mint egy vágtázó vagy igavonó lónak. Sajnos már ez nincs. Ezért is van szükségem arra, hogy verseket írjak, hogy a szabad energiáimat felhasználjam.

De azért nem akarod azt mondani, hogy alapvetően te mégiscsak alanyi költő vagy és nem színész?
Sz. P. Sz.: Közöm nincs a költészethez, csak bennem maradtak szavak. A főiskolán az első nap az a bizalomjáték, hogy hátradőlök, és bízom abban, hogy el fog kapni a kolléga. Már több éve nem mindig merek hátradőlni. A színház társasjáték lenne.

Erről teljesen nyíltan beszélsz a színházban is?
Sz. P. Sz.: Persze!

Eltűrik?
Sz. P. Sz.: Muszáj, mert én elvégzem a munkámat. Nem azt mondom egy rendezőnek, hogy „ez rossz, ne haragudj, én ezt nem csinálom,”, hanem hogy nem lehetne esetleg ezt-azt csinálni, próbáljuk ki, és akkor valahogy oda lyukadunk ki, hogy is-is.

Az új bemutatóban, a Rebeccában főszerepet játszol.
Sz. P. Sz.: Én leszek Max. Ebben a szerepben összpontosul mindaz, amit eddig valaha játszottam. Max nagyon sokban hasonlít rám, régi elveket követő és megkövetelő alak. Eldöntendő, hogy ő valódi gyilkos-e, vagy csak bizonyos dolgokat nem tudott már tolerálni. Egy ember, aki zárt világban, Manderley-ben él. Egy darabig tartja magát, azután pontot tesz a végére, és misztikus gyilkosság következik. Sok minden összpontosul ebben a szerepben. Most ez ugyanolyan csúcsszerepem lehet, mint amilyen a Halál volt. Max éppolyan kolerikus ember, mint én, de én soha nem olyanná teszem a szerepet, mint amilyen én vagyok, és nem is fordítva. A kettő találkozzon egy harmadik pályán. Ez egy nagyon érdekes, misztikus krimi. Az Operettszínházban ilyen típusú előadás még nem volt, amilyent a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében mutatunk be. Nagyon jó kézben, Béres Attiláéban van a darab rendezése. Az a baj, hogy ha nem jön össze nekem a szerep, akkor ezt már nincs kire fogni, csak én leszek a hibás.

Forrás: pestimusor.hu