Hamarabb gyanút kellett volna fognom: Szabó P. Szilveszter a média sztereotípiái ellenére nem sorozatgyártott musicalsztár. Ugyanis azt olvastam róla valahol, hogy még iskolás korában lemondott a Péter névről azért, hogy az osztályban ne legyen belőlük kettő – ez már egyértelmű önállósulásról árulkodó cselekedet. Nem egyszeri, tinédzser fellángolásról van szó, Szabó P. Szilveszternek ma is az a legjellemzőbb védjegye, hogy különbözik másoktól. Nem külsőre, hiszen a szegedi Dóm téren – a Szabadtéri Játékok Elisabeth előadásának egyik próbája előtt találkoztunk –, olyan észrevehetetlenül vegyült el a statiszták és a műszak tagjai között kisebbik gyermekére vigyázva, hogy szinte nagyítóval kellett keresnem. A rendhagyóra sikerült interjú végére persze minden értelmet nyert, és amikor az utolsó kérdésre kimondta azt, amit egy musicalszínésztől a legkevésbé vártam volna, azt is tudtam, hogy megvan a cikk címe.

Soha nem akartam énekes lenni - kezdi a beszélgetést, amikor arra kérdezek rá, hogy a színészet vagy a zene vonzotta-e inkább. A főiskolára is prózai szakra jelentkezett néhány hajtűkanyar után, ami alatt azt kell érteni, hogy előbb felvételizett a Debreceni Orvostudományi Egyetemre, aztán még a fogtechnikusi felvételit is megírta eleget téve a családi kívánalmaknak, s csak ezek után iratkozott be Gór Nagy Mária színiiskolájába. Ott viszont - még a főiskola előtt - háromszázötvenszer elénekelte a Grease egyik szerepét, így egyszerűen "bennem maradt a zenés műfaj"- fogalmaz röviden.

Értelmiségi családból származik, kíváncsi vagyok, kitől mit örökölt.

Református lelkész nagyapja emlékénél időzünk a leghosszabban, aki többek között görögre és latinra tanította, s akinek a tiszteletére kiadott egy cd-t, amelyen tíz, általa meghangszerelt zsoltár szerepel. Az ókori latin kultúra mérce lett a számára, ennek köszönhető - többek között - szigorú elvárása az anyanyelv tisztasága iránt. Utálja például az eldeformáló rövidítéseket-becézéseket, össze is álltak hárman - Földes Tamással és Németh Attilával -, hogy "előkotorják a régi szavakat".

Sok mindennel foglalkozik: amellett, hogy rendszeresen ír, tanított az Operett stúdiójában, önálló sanzonestet szerkesztett, továbbá szobrászkodik, rövidfilmet rendez. Utóbbi, vagyis a rendezés régi vágya, a főiskolán neki is vágott a szaknak, három évet elvégzett, végül ugyan nem diplomázott le belőle, de nem tett le róla.

Ezek után nehezen tudom elképzelni az Operettben és a külföldről konfekcionáltan érkező musicalekben - mondom neki, de megnyugtat, hogy ő a színházában is "anarchista", mint eddig bárhol.

"Nem kell mindent szolgaian lemásolni, nem vagyunk elég bátrak a bukáshoz, pedig így az értelmiség teljesen el fog tűnni a színházból" - fejtegeti. Ebben van igazság, gondolom magamban, de mégis, már a főiskola előtt megkapta a Halál szerepét, tehát belekerült ebbe a világba, erősködöm tovább. "Igen, de a szakmai éretlenségem ellen el is mentem gyorsan a főiskolára, hogy megszerezzem azt a tudást, ami a szerepet megtartja. Avar István volt a kedvenc tanárom (beszédtechnikát tanított), ő mondta, hogy mindig szöveget mondunk, legfeljebb zenével kísérjük."

- Jár színházba?
- Igen, de mindig prózát nézek.

Inkább csak körülírom, amit kérdezni szeretnék, de rögtön érti, és szemrebbenés nélkül válaszol: "Igen, a prózai színészek csak hosszas vívódás után ismerik el, hogy mi is színészek vagyunk. Nekem talán annyiban van szerencsém, hogy intrikus szerepköröm van a színházon belül, ami közelebb visz a színészethez. Elhatároztam például, hogy nem A Halált fogom eljátszani az Elisabethben - azt úgyis tükrözi a zene, a jelmez és a fények -, hanem a földi érzést, pontosabban azt, ahogyan a figura szerelmes lesz."

Nem lehet könnyű ezt megmutatni a Dóm téri megateátrumban, ahol a hatalmas színpadot bejárni is elég. Persze nyilván megvan ennek is a technikája: "Eleve megnyújtott lépésekkel közlekedünk, a mimikának itt nincs szerepe, a nagy gesztusoknak annál inkább, de a legfontosabb mégis csak az, hogy jól kell beosztani a levegőt. Egyébként sokkal több balesetforrás leselkedik ránk itt, mint a kőszínházban, mivel a feldúsított tánckar és statisztéria miatt jóval többen vagyunk a színpadon. És mivel ugyanez érvényes a díszletelemekre is, amelyek szintén mozognak, a látószögünket szinte háromszázhatvan fokra kell kinyitnunk."

Hol szeretné látni magát öt év múlva, kérdezem még búcsúzóul: "Egy kisszínházban, ahol prózát játszanék. Ahol két mondat közötti csend lényegesebb, mint a beszéd. Mert a csend is színház, ahol a néző csendje a válasz."

Forrás: fidelio.hu