A legtöbb ember életében van egy olyan időszak, amikor kézzel-lábbal ellenáll a verseknek, eposzoknak, novelláknak, meg mindennek, amit a magyar óra keretein belül próbálnak ráerőltetni 12-13 éven keresztül. De mi van akkor, ha ennek az időszaknak vége? Amikor már semmi sem kötelező? Ön is szívesebben olvasgat ilyesmit, mióta nem kell arra koncentrálnia, hogy a mű megírása közben vajon mire gondolhatott az író vagy a költő, igaz? Még szerencsésebb, ha az olvasó „ismeri” a versek, novellák íróját, esetleg rajong is érte. Bár boltokban még nem lehet kapni, mi már egy ideje boldog tulajdonosai vagyunk Szabó P. Szilveszter "Lélekzet" című verseskötetének, melyet igen nagy elvárásokkal kezdtünk olvasni.

Szabó P. Szilveszter Mátészalkán született, zenei általános iskolába járt, érettségit az Esze Tamás Gimnázium emelt angol tagozatán szerzett. 1995-ben a Vörösmarty Színházhoz, majd 1996-ban a Budapesti Operettszínházhoz szerződött. A Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után visszatért a Nagymező utcába, azóta is a Budapesti Operettszínház társulatának tagja. Rajongói számára a legjobb Tybalt (Rómeó és Júlia), Szörnyeteg (A Szépség és a Szörnyeteg), Pfeiffer (Rudolf), Nyegus (A víg özvegy), Jonel (Menyasszonytánc), Colloredo (Mozart!), Oberon (Szentivánéji álom) és a legjobb, legszebb Halál, aki  - annak ellenére, hogy Elisabeth császárnéba szerelmes - sokak számára a "tökéletes végzet" lenne. 1992-ben novelláskötetet jelentetett meg „Billegő Ballagók” címmel, a 2006-os Berlini Filmfesztiválon pedig különdíjat vehetett át szociográfiai kategóriában, saját készítésű, „A révész” című kisfilmjéért. A sokoldalú színész 2004-ben és 2006-ban Súgó Csiga-díjat, 2008-ban Jászai-díjat kapott.

„Lélekzet” című kötete 5 részből áll. Szilveszter novelláit ismerve sejtettük, hogy versei sem nyár esti kikapcsolódásra lettek „tervezve”, de erre azért nem számítottunk. A Menedék-, Stigma- és Szerep-verseknél mintha egy-egy durván elvont Dalí festmény került volna papírra, szöveges formában. (És ezzel nem feltétlenül azt akarjuk mondani, hogy nem jók.)

Az ember többször nekifut, próbálja őket értelmezni, megérteni, de nagyjából hiába. Lehet, hogy ez minket minősít, de a versek nagy részéből szinte semmit nem értettünk, néha még azt se tudtuk megtippelni, hogy kiről, vagy miről is lehet szó? Őszintén reméljük, hogy legalább a művész úr tudja. És biztos, hogy tudja.

Az első három, meglehetősen nyomasztó fejezet után a Bogyó-versek következnek, melyek sokkal pozitívabbak, érthetőbbek, érzelmesebbek az addig olvasott 17 versnél. Nem is csoda, hiszen Szilveszter minimúzsája két és fél éves kislánya, Szabó Panna Hanna volt, aki nagyobb korában valószínűleg oda meg vissza lesz attól, hogy apukája már 2009 nyarán „világgá kürtölte”, mennyire szereti őt.

A kötet végén novelláknak is maradt hely, de az összeállításba – sajnos – csak két személyes kedvencünk került bele (Mit tudom én, ha…, A félsz). Míg a versek leginkább a 2008-as év végén, illetve 2009 első felében születtek, a novellák többnyire a ’90-es években keletkeztek. És, hogy elolvasásuk után szeretnénk-e beléjük magyarázni bármit is? Lelkiállapotot, rejtett tartalmat, mondanivalót, akármit? Nem. Valószínűleg nem is tudnánk.

A „Lélekzet” rajongóknak és kíváncsi művészlelkeknek egyértelműen kötelező vétel, a mezei érdeklődők viszont jobban teszik, ha a bolti megjelenés után belelapoznak, és mérlegelnek, Szabó P. Szilvesztert ugyanis ismerni kell ahhoz, hogy ez a kötet értékelhető legyen.

Forrás: footer.hu