Két héttel a Rebecca premierje előtt, a próbák közti nyüzsgésben találkoztam Szabó P. Szilveszterrel. Miközben a művészek számára fenntartott társalgóban Sziveszterre, Maxim de Winter egyik megszemélyesítőjére vártam, figyeltem, ahogy kolléganőm a Rebeccában szereplő művésznőkkel beszélget. Janza Kata, Vágó Zsuzsi, Füredi Niki. Mindannyian kissé fáradtan, de lázasan csillogó szemekkel beszéltek a szerepeikről, a próbafolyamatról, a darabról. Eltűnődtem. Vajon Szilveszter milyen lesz? Sokat mesél majd? Vagy szűkszavúan nyilatkozik?
Eltelt egy kis idő, s végül, mikor megérkezett, azt hittem, hogy valahová a távolba, talán Manderley-be révedő tekintete nem fogja megkönnyíteni a dolgomat. Tévedtem.
Miután helyet foglaltunk elindítottam a diktafont, Szilveszter furcsa hangsúllyal megszólalt: „Mit  nem szabad kérdezni Szabó P-től..?” Nem igazán tudtam hová tenni a dolgot, aztán ahogy ránéztem, és láttam, kissé cinikusan mosolyog, megnyugodtam. „Diktálhatod” - vettem fel a kesztyűt, de nem volt rá szükség. A beszélgetés szépen lassan beindult.
Éppen a bécsi musicalről kérdezem – nem nézte meg, ő nem megnézős típus – amikor fejest ugrunk a Rebecca, s azon belül is Max de Winter lelkivilágába. „Sosem csupán egy síkon játszunk.” - mondja.  „Amikor boldog az ember, akkor már rögtön ott van a fejében, de ezt még nem érezteti a másikkal ('Én'-nel – a szerk.), mert ott van egy viszonyítási alap, hogy a Rebeccával átéltek után belemenjek-e egy újabb érzelmi válságba, vagy sem.” Először veszem észre, hogy Szilveszter egyes szám első személyben beszél magáról, mint Maxról. A testbeszéde azt árulja el, hogy nincs egészen „magánál”. Tétován játszik egy félig már üres ásványvizes palackkal.
„Nagyon fontos az, hogy itt van ez a sötétebb tónusú, régi tradíciókon alapuló ház (Manderley – a szerk.) a személyzettel együtt, amihez Max ragaszkodik, hiszen az biztos a számára. Ebbe az életbe jön be a napsugár, az 'Én'-nek nevezett szereplő. Azért nem is fontos, hogy mi a neve, mert amit képvisel, az már meghatározza, milyen ő. Teljesen naiv, rácsodálkozik a világra, és eleve boldog. Nem boldog akar lenni, hanem boldog. És még boldogabb lesz, eléri a boldogsága csúcspontját amikor feleségül megy Maxhoz. Azt azonban nem is tudja, hogy mit vállalt ezzel a házassággal.”
„Nagyon fontos – folyatja Szilveszter -, hogy a darab kezedetekor egy év telt el Rebecca halála óta. Ekkor megy Max először emberek közé a haláleset óta. … „ Elhallgat. Eltűnődik.
„Nagyon fontosnak tartom Franket.” - mondja. „Ő Max legjobb barátja, az egyetlen barátja az egész házban. Az ő segítségével sikerül fenntartania Maxnak azt a látszatot, hogy minden rendben van, az egész egy baleset volt. Ebbe a viszonylag stabil rendszerbe bejön azonban egy vírus, 'Én', aki érzelmileg megérinti Maxot, és effölött a férfi már nem tud uralkodni. Nem véletlen, hogy úgymondjam egész életemben keresek egy jó papot, hogy meggyónhassak neki.”
„Ismét Maxként beszél” - konstatálom, és kíváncsian várom a folytatást.
„'Én' pontosan ez a szerep.” - folytatja. „Max pedig nagyon sérülékeny érzelmileg, hiszen legyünk őszinték, Rebeccával szemben az érzelmi rész mint olyan elcsökevényesedett, nem igazán kellett használnia. S az egy nagyon-nagyon fontos rész lesz, amikor Max meggyónja a bűnét, és igazolást keres a tettére. Feloldozást szeretne kapni. És a legfurcsább az, hogy 'Én' azt mondja: igen, feloldozlak, és senki nem fogja megtudni. Ezen a ponton a kislány felnő, asszonnyá válik, és itt mutatkozik meg az, hogy mennyire feltétlenül szereti Maxot. „
Ezen a ponton használom ki az alkalmat, hogy hallgatásomból előlépve, a pillanatnyi szünetet kihasználva feltegyek egy kérdést. Nem mintha szükség lenne rá, hiszen Szilveszterből csak úgy ömlik a szó, látszik, mennyire foglalkoztatja a szerep, mennyire elmerült benne.
„És arról mit gondolsz, hogy Max amikor először találkozik 'Én'-nel, akkor mit érez iránta, mi az ami megfogja abban a lányban?” - kérdezem.
Szilveszter határozottan válaszol. „A természetessége. Ott van mellette Mrs. Van Hopper, aki egy csilli-villi, keep smiling New York-i, egy szava sem igaz. Vele ellentétben ez a kislány arra a kérdésre, hogy 'Magának hogy tetszik Monte Carlo?' ennyit mond: 'Hát nem tudom, olyan mesterkélt.'” Szilveszter dialógust rögtönöz a darabból.
„Itt van egy kislány, aki filozofikus szavak helyett azt mondja, hogy 'Nekem nem tetszik'. Ez az a pont, ahol Max először szimpatikusnak találja a lányt. Ezután jön a terasz jelenet, beszélgetünk, és rájövünk arra, hogy ő is magányos, én is magányos vagyok... Miután az embernek szimpatikus lesz valaki, óhatatlanul csak azokat a dolgokat fogja észrevenni, amiben hasonlítanak, ami ugyanolyan a másik életében is, mint az övében. Összeboronál minket az élet.”
„Nincs menekvés, és 'Én'-nek sem, hogy megszabaduljon ettől a Van Hopperes, képmutató világtól. Igazából nem is ért hozzá, nem is jut el a tudatáig, hogy ő társalkodónő, és ez mit jelent. Fel sem méri, hogy belőle lehetne díva, dáma, királynő, ő büszke arra, aki és ami. Rengeteg Pygmalion van benne, My fair lady, egy pici Funny girl, iszonyatosan bonyolult szerep. 'Én' a szemünk láttára válik asszonnyá, én meg egy szerelmes emberré, ami szerintem Maxnál nagyon előnyös helyzet. Ez sosem tudott volna előfordulni abban a miliőben, amiben ő élt. Most pedig újra felfedezi magában azt, hogy még tud szerelmes lenni.”
Elgondolkodom, hogy milyen előre átgondolt kérdésekkel jöttem, aztán úgy döntök, hagyom, hagy folytatódjon az elemzés, hiszen nagyon érdekfeszítő gondolatok hangzanak el. Tovább kérdezek.
„Szerinted mikor jön el az a pont, amikortól azt mondhatjuk, hogy Max szerelmes? Amikor meggyónja a bűnét? Vagy ez inkább egy folyamat?”
„Nagyon sok félreértés van, mert azért ez egy krimi, és amíg Max elmegy üzleti utakra, addig 'Én'  bejárja a házat, találkozik Mrs. Danvers-szel, aki mindent megtesz azért, hogy itt a régi rendszer legyen. De ott van Beatrice is, aki az én testvérem. Beatrice érezteti 'Én'-nel, hogy szimpatikusnak találja, de óhatatlanul is egy tükröt tart a lány elé, amiből 'Én' megtudja, hogy milyen volt Rebecca. 'Én' pedig beszél nekem dolgokról, ami miatt én rögtön azt hiszem, hogy tud valamit. Valamit Rebecca haláláról. Itt van tehát egy félreértésen alapuló katalizátor, ami bennem elindít valamit, de a végeredmény szempontjából nagyon fontos, hogy a pletyka amit a lány hall, az nem rólam van, meg Rebeccáról, hogy engem ki látott aznap este a csónakház körül. Mert létezik egy bolond fiú (Ben – a szerk.), aki ugye mindent látott, és amikor 'Én' pletykákról beszél, akkor azt hiszem, hogy Ben elmondott neki mindent.
„Tartasz is ezután tőle? 'Én'-től?” - kérdezem. Ismerem a történetet, olvastam Du Maurier könyvét, láttam Hitchcock filmjét, de még soha sem jutott eszembe, hogy Max tarthat 'Én'-től.
„Igen - válaszolja - mert az egy nagyon fontos tényező, hogy én az apám halálos ágyánál megígértem, hogy Manderley élni fog, minden tradíciót betartok, és a család neve sosem csorbulhat. Tulajdonképpen emiatt fordultam Rebecca ellen is. Rebecca lényegében fűvel-fával csalt, s végül az tette be a kiskaput, hogy a saját unokatestvérével, Jack Fawell-el is megtette, már semmi nem számított neki. Ez egy olyan hatalmas szégyen a családra nézve, hogy Max eljut odáig, hogy fog egy pisztolyt és elindul a csónakházba. Mivel akkor nincs ott Fawell, ezért rajta nem tud bosszút állni, de a düh és az elhatározás megmarad. Muszáj kitörölnie ezt a szégyenfoltot, és mivel Fawell nincs ott, ezért Rebeccán csattan az egész. Végül az a szemberöhögés Rebecca részéről, ami a méltóságomat töri ketté, az döbbent rá, hogy ennek pontot kell tenni a végére.”
Ezután morális vizekre evezünk...
„Mit gondolsz, a nézők fel fogják tudni menteni Maximot a végén? Együtt tudnak vele érezni?” - vetem fel a kérdést.
Elgondolkodik...
„Ha ügyesen játszuk azt, hogy megtisztulva, szerelmesen új emberré tud válni, akkor azt hiszem, hogy igen, fel fogják tudni menteni. De ez egy nagyon furcsa kérdés, mert mi az, hogy vendetta? (vérbosszú – a szerk.) Játszuk ezt a Rómeóban. Olyankor az ember beszámíthatatlan, nem egy előre megfontolt szándék miatt cselekszik, hanem a vére reagál. Én ezt nem tudom elítélni legbelül. Pontosan azért nem, ami Maxxal is történik. Rebecca megszégyeníti, megalázza, s a végén is hazudik egy nagyot, hiszen azt mondja, terhes, ez pedig nem volt igaz, mert rákos volt, csak már nem tudta kivárni a 6 hetet, amit az orvos jósolt neki, és azt akarta, hogy én öljem meg, még ezzel is belém akart rúgni. Azt akarta, hogy az ő halála engem is elpusztítson, romba döntsön. Egyébként nagyon ügyes. Szóval Rebecca olyanokkal játszott, ami a férfiúi hiúságon kívül akár egy egész életet is romba dönthet. Nagyon veszélyes az, hogy mit húzunk alá, mi a fontosabb. Az, hogy megölte Rebeccát, vagy az, hogy miért tette ezt.”
„De végül is Rebecca nem érte el, amit akart.” - próbálom oldani egy kicsit ezt a súlyos kérdést.
„Ha nem lenne 'Én', és kiderülne a dolog, akkor biztos, hogy felakasztom magam. De így, hogy találkoztam a lánnyal, így már van értelme tovább élni. Mert valaki megbocsátott neki. Ha a lány úgy bocsát meg és azért bocsát meg, akkor a nézők is megbocsátanak. Tehát az nagyon fontos, hogy a nézők mennyire tudnak 'Én'-nel menni. Az, hogy egy kis szürke egérből, mennyire lesz egy igazi dáma, egy megértő asszony. Ha együtt nő fel vele a néző, akkor biztos, hogy megbocsát Maximnak.”
„Nem lehet, hogy azért nincs neve, mert a nézők így könnyebben tudnak azonosulni vele?” - teszem fel a költői kérdést.
„Persze, így van. Mindenki 'Én'.”
A beálló csendben eszembe jut, miket is akartam még kérdezni. Szó esik Szilveszter korábbi szerepeiről, arról, hogy mennyit tud átvinni ezekből a szerepmegformálásokból Max de Winter személyébe. Példaként a Halált említem. Azt mondja, számára a Halálban sosem az volt a fontos, hogy ő maga a Halál.
„Számomra mindig az volt a fontosabb, hogy ő egy szerelmes férfi. A szerelem az, ami ritka az ő életében, vagy fogalmazzunk úgy, Halálsorsában. Max életében ugyanilyen ritka az erős érzelmi kötődés. 'Én'-nel kapcsolatban kialakul egy ilyen erős érzelmi kapcsolat, és itt tényleg nem az a fontos, hogy mellettem van egy újabb Mrs. De Winter, és akkor új életet kezdek, tabula rasa, napfény csillan át a Manderley-házon stb. Itt az érzelmi oldal a lényeg. Ez megint valahogy különös  nekem, ritkaság. Ezért is nagyon sokat tudok a Halálból, mint szerepívből átcsempészni ebbe.”
Elmondja azt is, hogy Maxot egy sármos, nagyvilági férfinak tartja.
„Ezen kívül szerintem a humora is nagyon jó Maxnak.” - teszi hozzá.
„Mondjuk 'Én'-nel szemben nem mindig tudja kamatoztatni a humorát, de talán azért, mert szerelmes belé. Szerelmes... nem tudom, hogy szerelmes-e. A végére biztos.”
Az utolsó mondat bizonytalansága előhozza emlékeimből azt a szituációt, melyben Maxim sebtiben, mintegy félvállról odavetve kéri meg 'Én' kezét.
„Az elején Max nagyon hirtelen kéri meg Én kezét, semmi formaság.” - mondom.
„Max mindig megérzi, amikor elveszít valamit. Amikor bejött ez életébe ez a kis napsugár vagy reménysugár, még egyáltalán nem gondol házasságra. Azonban megváltozik a helyzet, amikor 'Én' közli vele, hogy 'Elmegyünk. Mrs Van Hopperrel hazautazunk New York-ba. Soha többé nem lát.'
'S maga vele megy? Ne menjen, legyen a feleségem!' Rögtönöz ismét. „Ennél erősebben azt mondani, hogy maradj itt velem, nem lehet.”
Erre sem gondoltam még soha...
Ezután arról kérdezem, hogy mit gondol Béres Attila koncepciójáról, majd miután meghallgattam a válaszát, ismét Max karakterére terelődik a szó. Elmondja,  hogy Max személyisége az érzelmi részek mélysége mellett azért is áll közel hozzá, mert Max egy angol úriember, de sármőr is, aki belül mégis egy kisfiú. 
„Ez nagyon bonyolultnak és komplexnek tűnik.” - jegyzem meg.
„Igen. Vagy csak én bonyolítom túl. Én mindig túlbonyolítom a dolgokat. Az a furcsa egyébként, azért szurkolok 'Én'-nek meg Maxnak, mert ők változnak. Mrs. Danvers például valamit képvisel az elejétől a végéig. Ezt jól el lehet kapni és felépíteni. De félreértés ne essék, nem degradálni akarom Danvers-t, mert iszonyatos nehézségű a szerep, csak neki ott van Rebecca és kész, onnantól kezdve senki mást nem visel el. Aki itt lényegében változik, az 'Én' és Max. Nekem ez a kihívás.”
Elgondolkodom... az interjúnak itt igazából vége. Megköszönöm a beszélgetést. Szilveszter ismét azzal a távolba révedő tekintettel néz: „Ennyi?”
„Igen” - válaszolom. Szívesen beszélgetnék még, de a tervezett időkeretet már így is jócskán túlléptem és még egy kolléganőm is vár Szilveszterre.
Így hát elbúcsúzom, és kissé kótyagosan még hazafelé menve is azon jár az agyam, tulajdonképpen kivel is beszélgettem én: Szabó P. Szilveszterrel vagy Maxim de Winterrel?
Azt hiszem mindkettejükkel.